6. 4. 2020 | Kategória: HÍREK ÉS ESEMÉNYEK ARCHÍVUMA

Elhunyt a Csentében született Tóth Rozália Alexandra nővér

Tóth Rozália Alexandra nővér (1926-2020)

Csentében született 1926. augusztus 24-én, a hatgyerekes földműves család első gyermekeként. A szerzetesi élethez akkor éreszte először a hívást, amikor hazalátogatott a nagynénje, aki szintén az Annunciáta rend tagja volt. Akkor ismerkedett meg a renddel, és kedvet kapott, hogy belépjen. A háború után, 1945-ben ment Sombathelyre és jelentkezett jelöltnek. A Szombathelyi anyaházban tette le a fogadalmat 1946-ban. Akkor kapta az Alexandra nevet. Az anyaházban végezte munkáját, ami a főzés és a házimunka elvégezése volt. 1948-ban az államosításkor ki kellett jönniük a kórházból. 1950-ben pedig elhurcolták őket Kecskemétre, az angolkisasszonyok házába.

Onnan a pécsi, majdpedig az egri szemináriumba került, ahol negyven évig főzött a kispapoknak. Az Örökfogadalmat is Egerben tette le titokban 1954-ben. Közben 1970 szeptemberétől 1971 júliusáig a Pápai Magyar Intézetben is dolgozott. A rendszerváltozás során, 1989-ben szerveződött újjá a rend, az országban élő nővérek köztük 1991-ben Alexandra nővér is, nagyrészt vissza jöttek Szombathelyre. A volt rendházban tizennyolc család lakott, amikor elkezdték a házat rendbe tenni, először saját anyagi forrásaikból, majd állami támogatást is kaptak. 1992-ben foglalhatták el a felújított anyaházukat ahova a népes rendből új főnökasszonyukkal, Alexandra nővérrel mindössze 12 nővér jött „haza”régi otthonába. A rendfőnöki feladatokat 16 évig látta el.

A rendházban kollégiumot és közösségi helyiségeket működtettek, de az évek során megfogyatkozott a lakók száma. Ezért 2019-ben már csak négyen maradtak és ekkor befejezte szombathelyi tevékenységét a Gyümölcsoltó Boldogasszony Szolgálóleányainak Kongregációja, az annunciáta nővérek közössége és elhagyva a vasi megyeszékhelyet Budapestre költöztek.

Alexandra nővér mindig vitális, életerővel megáldott volt, aki életével hűen követte és terjesztette rendjénel apostoli célját: a názáreti Szűz alázatosságát és egyszerűségét, mindenkor készen arra, hogy meghallja az Urat, és teljesítse akaratát. E alázatban fogadta a betegségét is, amely súlyosbodása után, 2020. április 2-án reggel, visszaadta lelkét a Teremtőjének, mondván: „Íme az Úr szolgáló leánya!”

A szombathelyi Jáki úti temető annunciáta nővérek rendházának sírhelyén helyezik örök nyugalomra.

A SZOMBATHELYI KÖZKÓRHÁZBÓL
(1949. október 20.)

A KORONATANÚ SZEMÉVEL

A szombathelyi Markusovszky Kórház központi telephelye fennállásának 75. évfordulója alkalmából 2003 végén, majd 2004 első felében ünnepi megemlékezések sorozata zajlott le. A rendezvények sorában az elsők között rendezték meg a sebészek jubileumi ülését, amelyen a kórházalapító dr. Pető Ernőről emlékeztek meg, s az alapító még élő munkatársainak a másik híres főorvosról, dr. Szabolcs Zoltánról elemzett emlékérmeket adományozták. (A kórház udvarán, a műtőblokk, illetve a volt Pető-villa előtt, mindkettőjük mellszobra megtalálható.)

Dr. Pető Ernő az apácák elhurcolásának történetében az egyik (pozitív!) főszerepet játszotta. Róla a Vasi Szemle 1999. évi 5. számában Széll Kálmán és István Lajos emlékeztek meg. A szükségtelen ismétlések elkerülése érdekében vele kapcsolatban csak annyit említek meg, amennyi a későbbiek megértése szempontjából fontosnak tűnik. Pető Ernő a Ferdinánd bolgár cár ezredtulajdonát képező, ún. Vas-Zalai 11-es közös huszárezred ezredorvosaként előbb megjárta az első világháborús frontot, majd a szombathelyi ún. Csapatkórház sebésze lett, s ilyenként fellendítette a sebesültek ellátását és rehabilitációját. Ő lett a katonakórház helyén később, 1919-ben megnyíló első megyei közkórház sebész főorvosa, aki attól kezdve feleségével együtt azon munkálkodott, hogy a megyének és a városnak korszerű, új kórházat építtessen. Terve sikerült, s így ő lett a jelenlegi Markusovszky Kórház központi telephelyének fő alapítója, Magyarország egyik legkorszerűbb, európai színvonalú kórházát vallhatta a saját művének, 1944-ig a kórház igazgató sebész főorvosa volt. A nyilas uralom idején zsidó származása miatt bujdosni kényszerült, de visszatérve, 1946-ban ismét kórházigazgató lett, s immár másodszor látott hozzá – a háborús károkat is elszenvedett – közkórház munkájának elindításához. Érdemei ellenére őt és családját – mint rossz kádert – 1952-ben Sárvárra „száműzték”, a kórház mellett lévő – ma vele azonos telephelyen fekvő – villáját pedig elkobozták. Bár késői búcsúztatása évek múltán megtörtént, igazi rehabilitációjával adós maradt kora, s többé régi munkahelyére sem térhetett vissza. Pető Ernő sok fiatal sebészt tanított, nevelt, nemcsak a szakma művelésére, hanem a betegekkel való bánásmódra, a betegek szeretetére is. Mindig mosolygó szemmel, halk szóval foglalkozott a betegekkel, de beosztottjaival is. Nem csoda, ha számos osztályvezető főorvos került ki tanítványai közül. Hangoskodás, parancsolgatás nélkül tudta irányítani nemcsak az osztályát, hanem az egész kórházat. Hírneve a megye határain túlról is sok beteget vonzott a kórházba.

Az említett ünnepségsorozatba illesztve 2003. október 20-án emlékeztek meg a betegeket ápoló, és az orvosok gyógyító munkáját segítő annunciáta nővérekről. Ebből az alkalomból a Vas Megyéért Egyesület kezdeményezésére a nővérek hajdani anyaháza falára emléktáblát helyeztek el, amelynek megnyitásán bensőséges ünnepség keretén belül dr. Konkoly István megyés püspök tartott avató beszédet, majd megszentelte az emléktáblát. Felszólalt dr. István Lajos ny. főorvos, az Egyesület elnöke, végül a rend jelenlegi főnöknője, Tóth Rozália Alexandra is.

AZ ANNUNCIÁTA REND AZ EGYETLEN SZOMBATHELYI ALAPÍTÁSÚ BETEGÁPOLÓ REND

A volt csapatkórház helyén 1919 óta működő vármegyei közkórházban kezdetben továbbra is a volt katonakórház apácái végezték a betegápolást. Őket a vöröskeresztes hölgyek elnöknője, a későbbi dr. Pető Ernőné, Szegedy Gina hívta Szombathelyre, a Paulai Szt. Vince rend budapesti központjából. Ők voltak a Szt. Vince rend ún. „kis nővérei”. Lelki vezetőjük kezdettől dr. Boda János pápai protonotárius volt. Ezen „kis nővérek” általános főnöksége eredetileg Grazban volt, ám a monarchia szétbomlása után ezek a kapcsolatok meglazultak, s a rend vagyona Szombathelyen összpontosult. Ezt Pető Ernő az 1919-es kommün alatt elrejtette és megmentette. A kórházban továbbra is dolgozó „kis nővéreket” dr. Boda János tartotta össze. Létszámuk fokozatosan gyarapodott, s ez gróf Mikes János megyés püspököt arra ösztönözte, hogy önálló szerzetté alakulásukat kérje Rómától. Az engedély birtokában az így létrejött Annunciáta Rendet (Congregatio Ancillarum B. M. V. Annunciatae) 1920-ban Mikes János megyéspüspök alapította Szombathelyen, aki továbbra is Boda János kanonok püspöki titkárt bízta meg a kongregáció lelki vezetésével. A szerzetesrend eredeti célkitűzése a betegek ápolása és elhagyott szegény lányok felkarolása volt. Szombathelyen kívül a rend a celldömölki kórházban is tevékenykedett, sőt az országban több helyen is (pl. Kőszegen, Egerben, Gyulán, Debrecenben, Pécsett, Sopronban és Szegeden) részben a rend tagjai végezték áldásos betegápolói és háztartásvezető munkájukat. A kongregációnak a feloszlatáskor mintegy 200 tagja volt az országban. De nemcsak idehaza, hanem idegenben is voltak szerzetesek: Bécsben a Pázmáneum háztartását ők vezették, s ugyanott a magyar papokat nevelő intézetben tevékenykedtek. A gyergyószentmiklósi állami kórházban is dolgoztak ápolóként. Áldozatvállalásukra mi sem jellemzőbb, mint hogy 1937-ben öt nővér Brazíliába, lepratelepre ment beteget ápolni, majd 1948-ig még többször is utaztak ki Brazíliába hasonló céllal. Közülük ma már csak egy nővér él ott, Jeronima nővér.
   A közösség 1922-ben abban a tekintetben csatlakozott Assisi Szent Ferenc rendjéhez, hogy a ferences regulát fogadta el alapszabályként. A Szentszék 1934-ben ideiglenes elismerést adott a nővéreknek, majd XII. Pius pápa 1942-ben véglegesen jóváhagyta a kongregációt.
   A kórház indulásakor a nővéreknek még nem volt anyaházuk, ezért a volt Fehérkereszt Gyermekkórházban (legutóbbi szervezés szerint az urológiai osztály helyén) alakítottak ki számukra lakó- és szálláshelyet, ám a rend kérésére Szombathely város képviselőtestülete jelenlegi helyükön, a körút mentén biztosított telket számukra, s engedélyt adott egy 20 apáca befogadására elégséges anyaház építésére azzal, hogy a kongregáció az anyaházat 1931-ig építse fel. Ez meg is történt, s az épület az apácák elhurcolásáig anyaház volt.
   A nővérek mottója: Ecce ancilla Domini! (Íme az Úr szolgáló leánya!) Ők valóban az Urat szolgálták. Ápolási filozófiájuk is erre a szolgálatra, illetve a Szentírásra épült: „Amit embertársaitok közül egynek is tesztek, azt nekem teszitek”. E szerint minden betegben tulajdonképpen Jézust látták. Nemcsak a test, hanem a lélek gyógyításával, gondozásával is foglalkoztak. Ezért ha kellett, együtt imádkoztak a beteggel, akit nemcsak ápoltak, hanem vigasztaltak, s a szenvedés elviselésében bátorítottak is. Halk beszédük, csendes járásuk, barátságos modoruk nemcsak tiszteletet parancsolt, de már magában is megnyugtatóan hatott a betegekre, akik „kedves nővérnek” szólították őket. Mindezt ellenszolgáltatás nélkül, a beteg ember iránti szeretetből tették.
   Az akkori kívánalomnak megfelelő szakmai képzettséggel, hivatástudattal végezték munkájukat. Csodálatra méltó volt munkabírásuk is.
   A sebészeti műtőben az 1940-es évek második felében négy nővér dolgozott. A főműtősnő – Szalézia nővér – szinte hihetetlen gyakorlattal egyidőben két műtőasztalra műszerelt, késedelem nélkül kiszolgálva az operáló orvosokat. Vilma nővér az altatói és kötözői teendőket látta el, ami az akkori csepegtetős éteraltatás idején kiváló figyelmet és gyakorlatot kívánt meg. Őt követte a szintén altató Kornélia nővér. A négy műtősnővér a műszerek és kötszerek előkészítését, sterilizálását is elvégezte. Szemük mindenütt jelen volt, figyelmük mindenre kiterjedt. Ők ügyeltek a rendre, a műtői viselkedés szabályaira, ennek megfelelően nagy tekintélyük volt még az orvosok között is. Ezen kívül – mivel akkor kórházi gyógyszertár még nem volt – a négy nővér volt a kórházi gyógyszerraktár kezelője, az osztályok gyógyszerkiszolgálója is. A műtétek után a délutáni és esti órákban – néha éjszakába nyúlóan – állították össze az osztályok részére rendelt gyógyszereket. Munkabírásuk és türelmük miatt sokszor csodáltuk őket, s azt kérdeztük, hogy mikor tudnak pihenni, hiszen késő éjjel tértek haza az anyaházba, ám részükre reggel 6 órakor már kezdődött az új munkanap. Én akkor, 1946 óta fiatal orvosként a sebészeti osztályon dolgoztam, így megismerhettem a nővérek munkáját. Mi, fiatal orvosok sokat tanulhattunk tőlük, mert viselkedésükkel példát mutattak, de a műtétek közötti beszélgetések is tanulságosak voltak. Egy példa: életem második vakbél-műtétét végeztem, és a megnyitott hasfalon át előtüremkedő belek között keresgéltem a – néha nehezen megtalálható – vakbelet. A szigorú Szalézia nővér éppen odanézett, s rám szólt oktatóan: „Ne turkáljon! Láthatja, hogy a vékonybelek rózsaszínűek, a vastagbél meg szürkésbarna. Hát azt emelje ki!”. Mindannyian becsültük őket, mint munkatársakat, akikkel szoros munka- és bizalmi kapcsolatban álltunk.

A NŐVÉREK MEGLEPETÉS- ÉS PÁNIKSZERŰ ELTÁVOLÍTÁSA A KÓRHÁZBÓL

Bármily jól és megbízhatóan végezték is munkájukat a nővérek, a pártállami diktatúra szemében az első pillanattól kezdve szálka volt a jelenlétük. Vallásos felfogásuk, a betegekkel végzett reggeli és esti imádságaik, a haldoklókhoz hívott papi szentség-kiszolgáltatásban való közreműködésük nem szolgálta a materialista világnézet célkitűzéseit, nem vágott össze az ún. marxista-leninista ideológia elvárásaival, ám akkor még senki sem gondolt arra, hogy valaha is eltávolítják őket, s legkevésbé sem volt várható, hogy az eltávolítás olyan brutálisan történjen, ahogy aztán megtörtént. Megindult ugyan már a világi nővérek szakiskolai képzése, de azzal számoltunk, hogy velük a növekvő nővérigényt kívánják fedezni, az utánpótlást biztosítani, miáltal az apácák száma fokozatosan csökkenni fog.
   1949. október 20-a fekete betűkkel íródott be a kórház és a rend történetébe. Ez volt a szerzetes nővérek eltávolításának napja. Pedig ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi hétköznap: reggel orvosi vizit, kezelések, kötözések, a műtő üzemének megindulása. Délelőtt már hallottunk hírt arról, hogy egy „elvtársnő” érkezett az Egészségügyi Minisztériumból, s azóta a párttitkári irodában bezárkózva tanácskoznak. Akkoriban már hallottunk olyan szállongó híreket, hogy a szerzetesrendeket feloszlatják, de nem gondoltunk arra, hogy ez bennünket, illetve a betegápoló rendet, s főleg azok munkáját is érintheti.
   A vihar előtti csendet követően az igazgatói irodából déltájban jött az osztályra a hivatalos értesítés, hogy délután két órakor főorvosi értekezlet lesz, melyre hivatalosak a kommunista pártszervezet vezetői és a Szakszervezeti Bizottság (SzB) tagjai is. Mivel akkoriban, mint oktatási felelős az SzB tagja voltam, én is a meghívottak közé tartoztam. Két órára valóban összegyűlt az értekezlet, zsúfolásig megtelt a tanácsterem. Ekkor tudtuk meg végre, hogy az apácák sorsáról lesz szó, de biztosat még senki sem tudott.
   Pár perccel két óra után nyílt az ajtó, bejött Pető Ernő igazgató és Varga István gondnok, valamint a pesti kiküldött „elvtársnővel” a kórház párttitkára. Nem sok jót néztünk ki a sovány, mogorva arcú pesti hölgyből. Az igazgató főorvos kissé remegő, megilletődött hangon megnyitotta a gyűlést. Szokásos nyugodt, halk hangján beszélt ugyan, de szeméből hiányzott a megszokott mosolygás. Bejelentette, hogy a pártközpont és a minisztérium küldöttje kíván szólni az összegyűltekhez. Naiv módon még azt is hozzátette, hogy helytelennek tartja, amiért a küldött elsőként nem őt, vagyis az intézet igazgatóját kereste fel, hanem előbb a párttitkárral tanácskozott, s csak utána közölte az igazgatóval jövetele célját. Ezt követően a pesti küldött vette át a szót (ha jól emlékszem, Herpainénak hívták). Hideg, szenvtelen arccal közölte, hogy a kormány a szerzetesrendeket feloszlatta, működésüket megszüntette, így a kórház annunciáta nővéreit is azonnali hatállyal el kell bocsátani. Ennek értelmében az apácáknak még aznap este 8 órakor át kell adni a helyüket a már készenlétben álló világi ápolónőknek, majd egyelőre az anyaházukba kell távozniuk. Az utasítást egyidőben a rend főnökasszonya is megkapta. A munkára kiszemelt leváltó ápolónők egy kórházon kívüli iskolában három hónapos kiképzést kaptak, de gyakorlaton már többször voltak a kórház különböző osztályain, tehát nem voltak teljesen ismeretlenek.
   Megdöbbent csend lett a bejelentés után, majd mindenki egyszerre kezdett beszélni, tiltakozó, vitázó megjegyzések hangzottak el. Nyilvánvaló, hogy a három hónapos kiképzést és a hiányos gyakorlatot mindenki kevesellte, illetve kifogásolta. Ekkor újra Pető igazgató állt fel, és tőle korábban még sohasem hallott kemény hangon fordult a küldött felé, és kijelentette, hogy ő, mint az intézmény felelős vezetője, az azonnali leváltásba nem egyezhet bele, mert ez a kórház működését és a betegek szakszerű ellátását veszélyeztetné. A beállítani tervezett ápolónők pár hetes „gyorstalpaló kurzuson” történt felkészítése nem teszi őket alkalmassá, főleg a magasabb szaktudást kívánó munkakörök ellátására, mint például a műtősnői munka, az altatás, vagy elektromos gépek kezelése. Ezt a váltást csak előzetes előkészítés és kiképzés után lehetne végrehajtani. Itt közbevágott a pesti hölgy: „Márpedig végre fogják hajtani, ez parancs!” Pető újra szólni akart, de a küldött közbevágott: „Ha nem hajtják végre az utasítást, akkor hívom az ÁVÓ-t, s akkor majd feltehetően engedelmeskedni fog az igazgató úr!” Pető Ernőt ekkor láttam először és utoljára kipirult arccal és éles hangon beszélni: „Hívja az ÁVÓ-t elvtársnő! Előttük is ezt fogom mondani! Nem félek az ÁVÓ-tól! Ültem én már a Gestapo börtönében is, akkor sem féltem, most sem félek! Én egyedül a betegeket féltem az ilyen intézkedések következményétől, s nekem az a feladatom, hogy őket védjem.” Erre újra kitört a hangos zsivaj. Több főorvos is beszélt, kiabált, főleg a műtétes osztályok vezetői. Még a kórház kommunista szervezetének akkori elnöke, dr. Miklós Andor szemész főorvos is ellenezte a műtősnők eltávolítását.
   Mikor a zaj némileg csendesedett, felállt és az asztalhoz lépett egy magas, jó megjelenésű úr, akinek a jövetelét a zajban nem is vettük észre, s eddig csendesen a fal mellett ülve hallgatta a szóváltást. Most nyugodt hangon az asztalfőn ülők felé fordult: „Dr. Lugossy István vagyok, Vas vármegye főispánja, aki most a kormányt és a vármegyét is képviselem. Bár nem kaptam meghívást, de értesültem arról, hogy itt ma miről lesz szó. A kormány utasítását természetesen el kell fogadni, de az igazgató úr véleményével egyetértek, a betegeket semmiképp sem veszélyeztetheti az intézkedés. Ez szakmai kérdés, amit a főorvos uraknak kell eldönteni. De nem ilyen hangon, nem fenyegetőzéssel és kiabálással. Ebben kívánok önöknek nyugodt és eredményes tárgyalást.” Majd hozzátette: „Az elvtársnő fellépését, ávós fenyegetését illetékes helyen szóvá fogom tenni.” A főispán ezután elhagyta a termet. Néma csend maradt távozása után, majd rövidesen a párttitkárral együtt a pesti „aktíva” is eltávozott. (Később hallottuk, hogy az elvtársnőt két hét múlva állásából elbocsátották).
   Távozásuk után – már nyugodtabb hangon – folytatódott a vita. Belátván, hogy egy minisztériumi rendelkezést végre kell hajtani, már a legkevésbé rossz megoldás érdekében hangzottak el javaslatok, végül jó két órás – változatlanul nyomott hangulatú – tanácskozást követően megszületett a döntés: a műtősnők és szakasszisztensek maradnak, a csak ápolással foglalkozó osztályos nővéreknek viszont az esti váltáskor végleg el kell távozniuk.
   A gyűlés után a főorvosok az osztályukra mentek vissza, hogy ott kiadják a szükséges utasításokat. Mi is visszamentünk a sebészetre.
   Este nyolc órakor az apácák zokszó nélkül, ám sírva távoztak az osztályról. Az új civil nővérek oktatóik vezetésével vették át helyüket a nővérszobákban. Az apácákat rendőrök kísérték át az anyaházba. Később tudtunk meg részleteket a sorsukról. Távozásukat persze a betegek is hamar megtudták, érzékelték. Egyes helyeken pánik tört ki, sok beteg sírva fakadt, egyesek tiltakoztak az új, ismeretlen ápolónők beállítása miatt, volt, aki rögtön haza akart menni. A sebészeti osztályon öten voltunk beosztott orvosok. Mivel úgy éreztük, hogy a mi jelenlétünk tudja csak némileg csökkenteni a zűrzavart, egymást váltva óránként jártuk be az akkor még javarészt nagy, ún. közös és a kisebb (régi különszobás) kórtermeket. Közben megnyugtattuk a betegeket, és segítettük a leváltó nővéreket. Emlékszem, hogy egy falusi nénit hosszan kellett csillapítani, vigasztalni, bátorítani, mert éjjel útnak akart indulni, hogy hazamegy. Magyaráztam neki, hogy mi orvosok itt vagyunk, itt maradunk, ezután is mi gyógyítjuk őket. Az újonnan beálló „kisnővérkék” is szeretik a betegeket, hiszen előzőleg is itt voltak gyakorlaton. De maguk a leváltó nővérkék is zavarban voltak, hiszen nem igazán tudták pontosan, hogy mi is a feladatuk. Egyik kisnővér szinte sírva jött hozzám: „Doktor úr, a 202-ben egy beteg injekciót kér, mert fájdalmai vannak, de én nem tudom, hol keressem a gyógyszert, mit kell adni, és önállóan még nem is adtam injekciót!” Gyere, nővérke, mondtam, és együtt megnéztük a beteget, majd vittük az injekciót, és én fogtam a nővér kezét: így adta be élete első injekcióját. Így telt el az első éjszaka.

AMI A LEVÁLTÁS UTÁN TÖRTÉNT

Persze minden csoda három napig tart. Az emberek különben is lassan hozzászoktak a fentről elrendelt, durva, diktatorikus beavatkozásokhoz, s egyre inkább féltek. Ahogy az várható volt, két-három nap múltán nagyjából helyreállt a rend, beindult a munka, a kisnővérek – ahogy őket a betegek hívták – nem voltak az apácák leváltása miatt okolhatók, és végül is megállták a helyüket az ápolónői munkában.
   A műtősnői és más, külön szaktudást igénylő munkakörben dolgozó apácák azonban polgári alkalmazottként még fél évig dolgozhattak a kórházban. Közülük két idősebbet – Szalézia és Vilma nővért – a későbbi múzeumalapító dr. Smidt Lajos, volt igazgató, sebész főorvos (akkor tüdősebészeti adjunktus) vette gondjaiba, megosztotta velük házát és asztalát, s életük végéig lakást és ellátást biztosított számukra. Az idős Szalézia nővér többé már nem dolgozott, Vilma nővér polgári alkalmazottként, altató és kötöző nővérként továbbra is a kórház alkalmazásában maradt. A műtősnők közül Kornélia nővér dr. Pető Ernő igazgatóval Sárvárra ment, és a sárvári sebész főorvost és feleségét házvezetőnőként szolgálta halálukig. (Kornélia nővér jelenleg is Sárváron él, az emléktábla avatásán meg is jelent.)
   Az apácák nagy többsége novemberig ott maradt még az anyaházban, amelyet a hatóság szigorú őrizete miatt nem hagyhattak el. Az anyaházból 1950-ben 58 apácát leponyvázott kocsikon Kecskemétre vittek az angolkisasszonyok akkorra már kiürített zárdájába. Ezen az úton történt a szemészeti osztály műtősnőjével, Cirilla nővérrel a tragikus, halálos baleset. Három hónap múltán alá kellett volna írniuk szétszóratásuk elfogadását, de miután ezt megtagadták, szélnek eresztették őket. Közülük többen polgári alkalmazottként egyházi intézményekben dolgoztak, vagy visszakerültek a betegellátásba.
   Mikor 1961-ben a Celldömölki Kórház sebész főorvosa lettem, az első napok ismerkedése után örömmel tudtam meg, hogy itt is dolgoznak volt annunciáta nővérek, sőt a sebészeti osztály akkori főnővére, Júlia nővér is apáca volt. Rajta kívül még két volt apáca szolgált a sebészeten (Mária és Gizella), egy a belosztályon, sőt a laboratórium vezető asszisztense is apáca volt. Júlia nővér nyugdíjba menetele után – kiváló munkája alapján – Mária nővért javasoltam osztályos főnővérnek, aki szintén apáca volt. Kitűnően látta el ezt a munkakört nyugdíjazásáig.

RENDSZERVÁLTOZÁS, A REND ÚJJÁSZERVEZŐDÉSE

A rendszerváltozás során, 1989-ben szerveződött újjá a rend, de még napjainkban sem talált igazán magára. Az országban élő nővérek nagyrészt Szombathelyre jöttek vissza. 1992-ben foglalhatták el a felújított anyaházukat. Közben sokan meghaltak, külföldre költöztek vagy már nem kívántak változtatni közben kialakult polgári jogállásukon. A népes rendből főnökasszonyukkal, Alexandra nővérrel mindössze 12 nővér jött „haza” régi otthonába. Jelenleg 13 nővér él és dolgozik az anyaházban, 16 idős nővér szociális otthonban vagy őket befogadó családoknál van.
   A szombathelyiek két ízben is kaptak Brazíliából „segítséget”: egy-egy nővért. Ennek magyarázata, hogy a magyarországi szétszóratás után oda került át a rend közösségének központja. (Az egyik Brazíliából küldött nővér, Spohr Mária Márta jelenleg is itt tartózkodik.) Anyaházukat rendbe hozták, a lakások miatt átépített részeket helyreállították, s újra kialakították régi szép kápolnájukat. Lelki vezetőjük haláláig Permayer János püspöki tanácsos, tb. kanonok volt, majd – jelenleg is – dr. Pem László, a Győri Hittudományi Főiskola Szombathelyi Hittanár Szak igazgatója. Üres helyiségeiket 40 kollégista lánynak adják ki. A kényszerszünet ideje azonban felmérhetetlen károkat okozott. A közben felnövekvő két generáció során hanyatlott a vallásosság, és a betegápolói hivatás vonzereje is csökkent, noha a rend nem kizárólag betegápolással foglalkozik, sőt a tanítás lehetősége is felvetődött. Tény, hogy világszerte egyre kevesebben vannak, akik a betegápolást élethivatásuknak tartva szerzetesrendekbe lépnek. A nővérek idős kora mellett talán ez is oka annak, hogy az annunciáta nővérek komoly utánpótlási gondokkal küzdenek. Kérdés, hogy meddig tudják fenntartani magukat, mi lesz a rend jövője. Ezek a gondok a szombathelyi és Vas megyei lakosoknak sem lehetnek közömbösek.

VÉGSŐ TANULSÁGOK

Az apácák eltávolításának egyedüli, ki nem mondott indoka az volt, hogy a diktatúra ideológiai vezetői szerint az apácák vallásos életfelfogása nem volt összeegyeztethető a diktatúra ideológiájával. Ez a feltételezés azonban nem bizonyult alaposnak, hiszen több volt ún. szocialista államban (pl. Lengyelországban és Csehszlovákiában) – vallásgyakorlatuk korlátozása árán ugyan, de – megtartották az apácákat. Különben sem betegségükben, vagy esetleg éppen haláluk előtt ildomos a betegeket vallásos felfogásukról mintegy „leszoktatni”, vagy átnevelni őket. Hiba volt, hogy a diktatúra nem becsülte az apácák erényeit, s nem támaszkodott rájuk a betegellátásban. Az intézkedés derékba törte az egyre népszerűbb és népesebb annunciáta rend életét. Szinte halálos csapást mért a rendre annak fénykorában. Az idők távlatában meg kell állapítanunk, hogy az apácák eltávolítása a diktatúra – sajnos, nem egyetlen – tipikusan antidemokratikus, durva, brutális beavatkozása volt, mely szembenállt az akkori közvélemény óhajával, az orvosok törekvésével, s a betegellátást is elvileg veszélyeztette.
   Tartozom az igazságnak, hogy a leváltó nővérek hozzáállását és nehéz munkáját is elismerően megemlítsem. A „kisnővérek” és az őket segítő orvosok érdeme, hogy a leváltás végeredményben zökkenőmentesen zajlott le. Ők adták később a következő évtizedek középkádereinek törzsgárdáját, belőlük kerültek ki a későbbi főnővérek. Nehéz, áldozatos munkát végeztek, havonta csak egy szabad vasárnapjuk volt, ún. „hosszú napokat” kellett vállalniuk, nem volt szabad szombatjuk, és soha nem voltak kellően megfizetve. Hivatástudatukról csak elismerően lehet megemlékezni.
   Nem utolsósorban elismerően kell megemlékeznünk Pető Ernő bátorságáról és emberi nagyságáról, amelyben egyéni sorsát félretéve, elsősorban a betegellátást tartotta szem előtt, de tiszteletet érdemel Lugossy István főispán emberi kiállása is. Már csak kevesen élünk azok közül, akik az apácák leváltását kortanúként végigélték, ezért lelkiismeretbeli kötelességemnek éreztem, hogy az utókor tanulsága érdekében az eseményekről legjobb emlékezetem szerint történelemhűen beszámoljak.

IRODALOM

  • Annunciáta nővérek, Gyümölcsoltó Boldogasszony szolgálói. In: Új Ember, 1989. aug. 13.
  • Annunciáta nővérek. In: Új Ember, 1989. aug. 13.
  • ELMER István: Újraindultak, de megindulnak-e? In: Új Ember, 2003. ápr. 27.
  • ISTVÁN Lajos: A Markusovszky kórház újjáteremtője (Emlékezés dr. Pető Ernőre). In: Vasi Szemle, 1999., 596-610.
  • Kiss Veronika Ágnes annunciáta nővér, kórházi főnővér. In: Szent Magyarok Lapja 1945. 1. sz.
  • LAKATOS István: Hat év a szombathelyi kórházban. I. rész. In: Vasi Szemle 1998. 3. sz. 349-60.
  • PETŐ Ernő: A múlt és a jelen Vasvármegye és Szombathely Város közkórházának életében. Magyarország Klinikáinak és Kórházainak Szövetsége kiadása. Budapest, 1934.
  • Sipos Rozália Rafaela annunciáta nővér, a szegedi kórház ápolónője (1901-1944). In: Margitvirágok, 1945. 1.sz.
  • SZÉLL Kálmán: A Markusovszky kórház megalapítója. Dr. Pető Ernő (1886-1959) élete és munkássága. In: Vasi Szemle, 1999., 5. sz. 571-95.
  • SZÉLL Kálmán: A Markusovszky kórház története. A Markusovszky kórház kiadása. Szombathely, 1979.
  • SZÉLL Kálmán-MÁRKUS Béla: Dr. Szabolcs Zoltán élete és munkássága. In: Vasi Szemle, 2000. 3. sz. 353-68.
  • SZÉLL Kálmán: Pető Ernő a munkatárs szemével. In: In memoriam Dr. Pető Ernő. A Markusovszky kórház és a Szombathelyi Tud. Társ. és Vas Megyéért Egyesület kiadványa, 1999.
  • SZÉLL Kálmán: Dr. Pető Ernő (1886-1959), a szombathelyi kórház elfelejtett megalapítója. In: Orv. Hetil., 2000., 18. sz. 971-76.
  • SZÉLL Kálmán: Smidt Lajos (1903-1975). In: Vasi Szemle, 2000., 495-507.